Prológus

Merem magamnak venni a bátorságot, hogy bármiféle általam kitalált idiótaságot amit nevezhetünk történetnek, vagy akárminek, szépen ide fogok begépelni és most az egyszer nem papírra írom le, tekintve hogy úgysem olvassa (ez esetben hál istennek) ezt a blogot senki. Így nyugodt szívvel írogathatok, legalább később is meg fogom találni, más pedig max kiröhög.  

Búcsúdal 

Nézd, itt az otthonod:
Jóbarátok, és sok egyéb más,
és Nézd! Mindez romba dől:
itt a vége, időnk lejárt.

Fák a domb mögött;
nehéz utak várnak még Rád,
de lám, erős a két kezed.
Sok éves múltad nem számít már.

Nézd, régi szeretteid,
csodálkozva néznek fel Rád.
Miért? Mondd miért nem lépsz végre fel
az árny ellen, mi legyőzne már?

Ott bújkál az mindenben,
légy erős, vagy elvisz az ár!
Tégy érte, hogy szép legyen,
s légy boldog, mert sírni kár!

Elbúcsúzol, de jó lehet;
madár száll most a domb felett.
A holnapod elérhet máshol,
nem is sejted, mi lesz még Veled.

Most elmész ezzel az erős szívvel,
nem számít majd a százéves bánat.
Engedd végre szabadon
minden egyes régi vágyad!
Ha elragadna a nagy mélység,
lépj ki a fényre, törd át a gátat,
nagy lépés most ez, Te érzed,
de bárhogy hiszed, tovább nem várhat!...

az utolsó réges-régi dalszöveg, számszerint No. 5, de csak mert nem találtam többet, amit ki is mernék tenni... :)

Szerenád 

Ajkad piroslik, hívogat, mint a rózsaszirom,
Temiattad érzem én azt: itt van az én otthonom.
Szemednek gyönyörétől újra látna már a vak,
tudom, mindig itt vagy velem, Hozzád csal egy belső hang.

Vállad selyme szól csak kinn a szabad ég alatt,
Veled - mint az idő, gondom nyomtalanul elszalad.
Távol van már minden bántó, csak a szép mesénk maradt,
Együtt dobban most a szívünk, érzi, hogy Veled marad.

Boldogságom záloga;
az utunk visz most máshova,
a felhők felett
süt a Nap.
Szerelmednek tengerében
elveszítem tiszta énem.
Mentőövet
ne dobj soha!

Vágyam szava halkan csendül: gyere velem most hamar!
Eltakarlak karjaimmal, mint kis virágot az avar.
Távol van már minden bántó, a világ dala csak szaval,
Együtt dobban most a szívünk, más pedig már nem zavar.
 

Boldogságom záloga;
az utunk visz most máshova,
a felhők felett
süt a Nap.
Szerelmednek tengerében
elveszítem tiszta énem.
Mentőövet
ne dobj soha...

réges-régi dalszöveg No.4

Vadrózsa 

Nincsen éjed, se nappalod,
nincsen jövőd, se holnapod.
Ki**tál velem,
de nem számít már.

Hogy mért teszed, ha elhagyod,
akit szerettél, és várhatod,
hogy valaki újra
elébed áll.

Te vadrózsa vagy, nem egy szelíd virág,
tüskéid nagy sebet ejtenek talán.
Most itt ne hagyj, összedől a világ!
Te vadrózsa vagy, nem egy szelíd virág,
sok a hibád.

Nincsen álmod, sem életed,
szerelmem már nem kérheted,
mindazt, ami elmúlt,
bánhatod már!

Nincsen fényed, nem félheted,
a hűséget nem ígérheted.
Bajod lassan fejedbe száll...

réges-régi dalszöveg No.3

Elvágyódom

Elvágyódom, tudom, messze jársz,
ide vissza többé nem találsz.
Álmaimban kopár lett a táj,
Elfeledted, ki Téged visszavár.

Könnyem hullik, folyót fakaszt már,
de minden cseppje új szívre talál.
Minden cseppjét elfújja a szél,
fájó szívem végvígaszt remél.

Amikor csak jöttél, szívre béke ült.
Dombon a nagy fára napfény szenderült.
Ez a szép idő rég elveszett már,
napfény sincsen, sír egy kismadár.

Könnyem hullik, folyót fakaszt már,
s annak minden cseppje száz újat talál.
Minden cseppjét felissza a föld,
Érted szívem darabokra tört.

Én is élhetnék halld meg: boldogan,
de Terád várok én folyton, hasztalan.
Szívem hideg, kemény, mint a kő,
elmesélném, de nem ért meg, csak Ő.

Könnyem hullik, folyót fakaszt már,
s annak minden cseppje még százat talál.
Minden cseppjén csillan a szép napsugár,
nem felejtem soha azt, hogy itt voltál...

réges-régi dalszöveg No.2

800 nap 

Fúj a szél és fázom,
de a hangod rideg,
s mint látom, szemedben
egy emlék bújt csak meg.

Elmennék, s visszajönnék,
de kinn hó, s hideg.
Magányom zálogába
a csókod kaptam meg.

Szép szemed elmesélt
százszor száz szép mesét,
de a magány fátylát, nézd,
rajtam hagyta.

Fényképed régi már,
ez csak, mit itt hagytál.
Ezt őrzöm én,
van már 800 napja...

Azóta fázom, hogy
Te elmentél,
s Rólad nekem már
csak a szél beszél.

Én Neked írom ezt,
tudom, eljut Hozzád,
hallgasd csak énekem,
és óh, gondolj rám!

Szép szemed elmesélt
százszor száz szép mesét,
de a magány fátylát, nézd,
rajtam hagyta.

Fényképed régi már,
ez csak, mit itt hagytál.
Ezt őrzöm én,
van már 800 napja...

réges-régi dalszöveg... :)

Kicsiny zenekezdeményünk, a Hajnal mától itt is hallható! :)

Késő éji varázs

Egy álom, semmi más,
édes kis suttogás,
mi éjjel megtalál:
rózsaszín köd, varázs.
Egy ló, egy táj, s te.
Ez jön minden este;
epedve vár szívem
kis teste remegve.

Azt láttam, ott vagyunk
egy festői helyen,
a felhő is arany,
szikrát szór a szemem.
Nem tudom még, hogyan
válhat ez valóra,
súlyos percek esnek
a nagymutatóra.

Relatív az idő,
tán egy fa is kinő,
vagy virágok hada:
százezer és száz tő,
de én azt megvárom
mindegy, milyen áron,
hogy Veled lehessek,
mint azon a nyáron.

Igaz, bár tél volt még,
mikor szívem Tied
lett, de mindig hűen
lejtett táncot Veled.
Karácsonyra kaptam
ajándékba Téged,
s nem hittem akkor
a szomorú véget,

mégis várlak mindig:
legutolsó szintig,
amikor az álmom
sem lesz más, mint miszlik,
addig pedig Drágám,
majd a semmi ágán
együtt leszünk mindig,
míg arcom a párnán…

talán jelent valamit, ha rájössz, Neked írtam...

Budapest, 2011. március 22. 

Sokan kérdezték tőlem az elmúlt időben, hogy hogy lehet így írni, hogy lehet ilyeneket írni, mint a versek alant, vagy éppen a zenék, amik sikerülnek nagynéha jóra is. A válaszom általában mindenkihez csak annyi, hogy nehéz lenne elmagyarázni. Legfőképpen talán azért, mert nem vagyok költő, nem vagyok író, sem pedig zeneszerző, aki kifinomult érzékekkel, vagy égbe törő tehetséggel áldott, az pedig szomorú tény, hogy a versírás, mint tudomány, mint tanulható tényező, illetve a versek elemzése, a szerkezete, felépítése soha nem érdekelt, sőt, az őszintét bevallva nagyon ódzkodom ezektől a dolgoktól, hiszen mindenki úgy értelmez egy verset, ahogy az ő világnézetébe belefér, így nagy eséllyel különbözik a vers szerzőjének, olvasóinak és elemzőjének arról alkotott véleménye, hogy a vers mit hivatott el kifejezni. Nem utolsó sorban pedig az egyetlen kézzel fogható irodalmi példa, ami most erről eszembe jut, Aranyhoz kötődik: "...gondolta a fene!"

Mint ahogy a szakavatott - illetve a kevésbé hozzáértő is - szemek azonnal kiszúrják, semmilyen formai, szerkezeti, vagy más versírást megkötő szabályt nem alkalmazok, és habár nagy részükre a szentimentalizmust, és itt-ott talán a byroni spleent lehet ráhúzni, mint stílus, én nem gondolom, hogy bármelyikbe is be kellene sorolnom, nem is tudnám. Soha nem volt célom szépirodalmi alkotást létrehozni, - bár érzésem szerint ez eleddíg sem, és ez után sem fog megtörténni, hogy akár véletlenül is sikerülne - sokkal inkább más a motíváció. A verseim legnagyobb része egyedül töltött órákban, és kivétel nélkül mindegyike olyankor született, amikor valamilyen érzés túlcsordult bennem. Ez magától értetődően valamilyen irányultságú túltöltődést jelent az emberben, ami akár jó, akár rossz, nagy mennyiségben negatív hatással van ránk. Ez az oka minden esetben soraim születésének, mert a fehér papír tiszta lap, a szívem, ha írok, soha sem az, és amikor elkap, magával ragad az érzés, teljesen behálóz, akkor a szavak egymásba fonása, illetve ahogy a fekete tinta a kezemben lévő tollon keresztül kifolyik a lapra betűket formálva olyan, mintha a tintával együtt az érzelmek is átfolynának rajtam, s végül betűkbe, szavakba, mondatokba, versekbe zárva elhagynak, és súlyuk már a papírt nyomják tovább.

Mindezen hiányosságaim ellenére mégis sokaknak tetszik, sokak lelnek benne örömet, megnyugvást, vagy éppen csak pár pillanatnyi kikapcsolódást az, amit írok, és ez nyílván nem történhetne meg anélkül, hogy az ne tetsszen, ahogyan írom. A szöveg formája, a vers struktúrája általában nem akkor kapja meg végleges formáját, amikor készül, hanem akkor, amikor már az egész megvan. Én úgy tartom, hogy ha jól hangzik, amit szavalok magamnak, illetve értelme van egyben, akkor az jó is, túlbonyolítani teljesen kár ugyanúgy, mint egy verset kötöttségekbe, előre eltervezett formákba zárni. Nem tudom elképzelni se azt, hogy lehet arra képes valaki, - és rettenetesen tisztelem is érte - hogy elgondol egy témát, egy formát, egy stílust, és annak megfelelően ír egy tökéletes, de akár csak egy elfogadható alkotást. Véleményem szerint - ha nem is lehetetlen - de nagyon nehéz ezt teljesíteni, hiszen nálam keletkezik egy érzés, ami kidob magából egy gondolatot, ami ha megvan, teljes mértékben felépítetté teszi a művet. Értelmetlen, gondolatilag nem struktúrált verset akaratlanul csak úgy lehet írni, mint József Attila a Szabad ötletek jegyzékét: ha leírja az ember, ami az eszébe jut éppen abban a pillanatban. A vers rímképét, vagy éppen szótagszámát pedig szintén csak úgy alakítom, mint feljebb is leírtam: ha jól hangizk, jó is.

Én személy szerint azt szeretném, - és legyen ez a gondolatmenetem záró akkordja - hogy az olvasó, - ha ugyan egyáltalán :) - kezébe veszi az egyik irományomat, érezze át az érzést, amivel én a verset írtam, ismerjen meg benne engem, és találjon rá saját magára, mert habár eddíg csak és kizárólag magamnak, a saját megsegítésemre: örömömre vagy bánatomra írtam, kétségtelenül azt szeretném, hogy aki olvassa, leljen rá arra az érzésre soraim között, amelyikre a legjobban szeretne rátalálni...

Férfi lélek

Hiányzik az ajkad,
hogy az ajkamhoz ér,
hiányzik a tested,
hol buzog forró vér.

Hiányzik az édes,
gyöngyös nevetés,
hiányzik az elkövetett,
mindig újabb baklövés.

Hiányzik a füled,
hogy hangom elnyelje,
hiányzik a szíved,
mely szívemet elnyerte.

Hiányzik a felgyulladó,
szerelmes kis szikra,
mely a lényemet újra
lángokba borítja.

Hiányzik a nyers modorú
emberies ösztön,
hiányzik az általad lett
selyemfalú börtön.

Hiányzik a vágyunk,
mely nem ismert határt,
hiányzik, hogy nem követem
édes, hívó szavát.

Hiányzik az ágyból
nőies, szép alakod,
hiányzik a néhai,
sokszor jogos haragod.

Hiányzik a vezényszóra
végrehajtott mozdulat,
hogy gyöngysor fogaiddal
harapod át ajkamat.

Hiányzik a gyémánt szemed,
mely oly sűrűn villant,
hiányzik, hogy körülöttem
mindig sűrűn pillant.

Hiányzik a hangod selyme,
az a bársonyvarázs,
hiányzik, hogy nem izzik fel
semmi ősi parázs.

Hiányzik, hogy nem érzed már
  hogy lüktetnek ereim,
hiányzik, hogy nem téped fel
soha már a sebeim.

Hiányzik már minden játék,
bár vallani félek,
hiszen az én lelkem is csak
mocskos férfilélek…

Nagyrécse, 2011. február 6.

legrégebbi, legjobb... :)

alkotói szünet és síri csönd utáni első vers, nem sikerült olyan jól, mint szerettem volna... :(

Bár mindenki gondol, amire szeretne, lábjegyzetben jogilag jól láthatóan is feltűntetem, hogy EZEN VERS NEM TARTALMAZ SEMMILYEN POLITIKAI VÉLEMÉNYNYÍLVÁNÍTÁST, VAGY EGYÉB NÉZETBELI UTALÁST, SENKINEK AZ ÍZLÉSÉT, IRÁNYULTSÁGÁT NEM HIVATOTT EL SÉRTENI!

jah, és nem vagyok elvont! :D

Nagyrécse, 2009. szeptember 1.