Ha a szélben egy esőcsepp
könnyedén villan,
a felkelő Nap fényében
csendesen csillan.

Eltakarja szemem
ezüstös fényével,
arcomon csattan
ólomnehézséggel.

Elraboltál engem
gyenge érintéssel,
egymáshoz simultunk
kósza öleléssel,

s mit az Éj lepelként
reánk borított,
ott a sarokban.
Mindmáig hallgatott.

Ott a sarokban.
Mindmáig hallgatott,
s szép vágyunkról másnak
csak a szél suttogott.

Tudott ám az mindent,
mi kettőnk álmán libbent,
de most a szívem érzi:
üresség lett itt benn.

Szerelem, szerelem.
Értelmetlen érzelem.

Fáj kimondani
azt a szót: szeretlek,
mert érzem, igazán
soha nem feledlek.

Szívemből kizárni
soha nem tudnálak,
ez ad hát otthont
fájdalmak hadának.

Ez ad hát otthont
sok ezer szilánknak,
mik robbanás után
arcomba találnak.

Felhasított bőrömön
vörös vércsepp villan,
a lenyugvó Nap fényében
csendesen csillan.

Eltakarja szemem
szép arcod képével,
míg égbe száll a lelkem
ólomnehézséggel.

 

 

Nagyrécse, 2008. március 26.