Eljött a tél,
s én úgy örültem
akkor hófehér havának,
mint vizsla a fegyvernek,
ki tudja: vadásznak.

Vadásznak, s fut a vad,
rohan az üldöző.
Így rohantunk egymás felé mi is.
Szerelem volt… feltűnő…

Nem volt olyan,
ki ne látta volna rajtunk
szilveszter éjén,
hogy egymásért
majd meghaltunk,

és mi csak álltunk,
még vártunk…
Talán egy pillanatra,
amely megtalál most minket,
s összefonja álmunk.

Oly ragyogón
fénylett szemed boldogan,
hogy úgy éreztem,
mint akinek itt a földön
most először dolga van.

Oly perzselőn égett belém
első csókod íze,
hogy akkor és ott
úgy éreztem:
a világnak vége.

A világ állt, s maradtál,
és olya boldognak láthattál,
mint senkit ezelőtt soha,
bár Te érzed, most már tudod,
hogy akkor Miattad volt csoda.

Akkor tél volt,
immár nyár.
Ég a szív még, de nem vagy már,
mert egy éve követtem el hibát
mely súlya naponta égbe kiált.

Most újra tél van.
Hóval fedett,
s takarója alatt másért dobog szíved.
Maradok én mindig hű szerelmed Neked,
míg nem ér kezemhez gyönyörű szép kezed.

 

2009. november. 4