A kóró panasza

Rég volt, rég…, de gondolok Rád
minden áldott este
száz pók szőtte fátyolon át
kábulatba esve.

Bárcsak tudnám leírni azt,
amit akkor látok,
amikor a múltnak vásznán
Picikémmel játszok.

Olyan volt Ő, mint a rózsa:
rém tövises virág,
de illatát megérezve
megfordul a világ.

Az emberek meg csak kérdik
kábulatom lesve:
”Füvet szívtál tán fiam, vagy
berúgtál az este?”

Nem, jelentem semmi bajom!
Éppen csak Rá gondol
szívem minden porcikája;
parázslik és tombol.

Izzik, mint az égő máglya,
dühöm gyűlik benne…
Bárcsak! Bár az én Picikém
újra velem lenne!

Nem lesz velem, ezt kezdhetem
biztos pénznek venni…
Azt hiszitek szuper érzés
megunottnak lenni?!

Olyan vagyok, mint a kóró:
kinézete érvel,
hogy egy rózsa szépségével
soha napján ér fel.

Amíg Neked jó a sorsod
csodálóknak hagyva,
addig majd én így halok meg:
örök jégbe fagyva.

Majd egyszer tán kiolvadok, 
engem ha keresnek,
üzenem én Picikém, hogy
örökké szeretlek!

 

Nagyrécse, 2009. október 27-28.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.