Gondolatok az írásról

2011.02.06. 21:34

Sokan kérdezték tőlem az elmúlt időben, hogy hogy lehet így írni, hogy lehet ilyeneket írni, mint a versek alant, vagy éppen a zenék, amik sikerülnek nagynéha jóra is. válaszom általában mindenkihez csak annyi, hogy nehéz lenne elmagyarázni. Legfőképpen talán azért, mert nem vagyok költő, nem vagyok író, sem pedig zeneszerző, aki kifinomult érzékekkel, vagy égbe törő tehetséggel áldott, az pedig szomorú tény, hogy a versírás, mint tudomány, mint tanulható tényező, illetve a versek elemzése, a szerkezete, felépítése soha nem érdekelt, sőt, az őszintét bevallva nagyon ódzkodom ezektől a dolgoktól, hiszen mindenki úgy értelmez egy verset, ahogy az ő világnézetébe belefér, így nagy eséllyel különbözik a vers szerzőjének, olvasóinak és elemzőjének arról alkotott véleménye, hogy a vers mit hivatott el kifejezni. Nem utolsó sorban pedig az egyetlen kézzel fogható irodalmi példa, ami most erről eszembe jut, Aranyhoz kötődik: "...gondolta a fene!"

Mint ahogy a szakavatott - illetve a kevésbé hozzáértő is - szemek azonnal kiszúrják, semmilyen formai, szerkezeti, vagy más versírást megkötő szabályt nem alkalmazok, és habár nagy részükre a szentimentalizmust, és itt-ott talán a byroni spleent lehet ráhúzni, mint stílus, én nem gondolom, hogy bármelyikbe is be kellene sorolnom, nem is tudnám. Soha nem volt célom szépirodalmi alkotást létrehozni, - bár érzésem szerint ez eleddíg sem, és ez után sem fog megtörténni, hogy akár véletlenül is sikerülne - sokkal inkább más a motíváció. A verseim legnagyobb része egyedül töltött órákban, és kivétel nélkül mindegyike olyankor született, amikor valamilyen érzés túlcsordult bennem. Ez magától értetődően valamilyen irányultságú túltöltődést jelent az emberben, ami akár jó, akár rossz, nagy mennyiségben negatív hatással van ránk. Ez az oka minden esetben soraim születésének, mert a fehér papír tiszta lap, a szívem, ha írok, soha sem az, és amikor elkap, magával ragad az érzés, teljesen behálóz, akkor a szavak egymásba fonása, illetve ahogy a fekete tinta a kezemben lévő tollon keresztül kifolyik a lapra betűket formálva olyan, mintha a tintával együtt az érzelmek is átfolynának rajtam, s végül betűkbe, szavakba, mondatokba, versekbe zárva elhagynak, és súlyuk már a papírt nyomják tovább.

Mindezen hiányosságaim ellenére mégis sokaknak tetszik, sokak lelnek benne örömet, megnyugvást, vagy éppen csak pár pillanatnyi kikapcsolódást az, amit írok, és ez nyílván nem történhetne meg anélkül, hogy az ne tetsszen, ahogyan írom. A szöveg formája, a vers struktúrája általában nem akkor kapja meg végleges formáját, amikor készül, hanem akkor, amikor már az egész megvan. Én úgy tartom, hogy ha jól hangzik, amit szavalok magamnak, illetve értelme van egyben, akkor az jó is, túlbonyolítani teljesen kár ugyanúgy, mint egy verset kötöttségekbe, előre eltervezett formákba zárni. Nem tudom elképzelni se azt, hogy lehet arra képes valaki, - és rettenetesen tisztelem is érte - hogy elgondol egy témát, egy formát, egy stílust, és annak megfelelően ír egy tökéletes, de akár csak egy elfogadható alkotást. Véleményem szerint - ha nem is lehetetlen - de nagyon nehéz ezt teljesíteni, hiszen nálam keletkezik egy érzés, ami kidob magából egy gondolatot, ami ha megvan, teljes mértékben felépítetté teszi a művet. Értelmetlen, gondolatilag nem struktúrált verset akaratlanul csak úgy lehet írni, mint József Attila a Szabad ötletek jegyzékét: ha leírja az ember, ami az eszébe jut éppen abban a pillanatban. A vers rímképét, vagy éppen szótagszámát pedig szintén csak úgy alakítom, mint feljebb is leírtam: ha jól hangizk, jó is.

Én személy szerint azt szeretném, - és legyen ez a gondolatmenetem záró akkordja - hogy az olvasó, - ha ugyan egyáltalán :) - kezébe veszi az egyik irományomat, érezze át az érzést, amivel én a verset írtam, ismerjen meg benne engem, és találjon rá saját magára, mert habár eddíg csak és kizárólag magamnak, a saját megsegítésemre: örömömre vagy bánatomra írtam, kétségtelenül azt szeretném, hogy aki olvassa, leljen rá arra az érzésre soraim között, amelyikre a legjobban szeretne rátalálni...

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://hdgygondolatai.blog.hu/api/trackback/id/tr552643163

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Levendel Júlia - MÉG A KILINCS IS 2011.02.13. 11:29:06

Ország Lili | PanaszlevélELKÉPZELEM, HOGY ELKÉPZELIKínos jelenet: József Attila pénzt kér Babits Mihálytól. Persze nem „közvetlenül“, nem lesi meg a lakása vagy a szerkesztőség előtt, kalap levéve nem áll elé, nem beszél hozzá, de úgy képze...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása